Magyarország földrajzi helyzete és vízrajzi adottságai egyértelműen meghatározzák a hidrológia szerepét és fontosságát. A víz elleni és a vízért való küzdelemben a magyarság hamar megtanulta, hogy megfigyelje és megismerje a folyók vízjárását. Kezdetben a vízrajzi megfigyelések a folyóvizek vízállásának követésére ezen belül is a szélsőséges vízjárások feljegyzésére szorítkoztak. Az árvizek pontos magasságát a Tiszán 1816 óta ismerjük. A vízállások rendszeres észlelése a Tiszán 1833-ban a szegedi vízmércén indult meg, amelyet követett a vízállások közlése az érdekeltek számára, vagyis a vízjelzés. A Tiszánál először 1856-ban, egyelőre csak árvizek idején, de 1886-tól már naponként küldték szét a vízállásokról szóló értesítést.
Az idők során egyre szerteágazóbbá váló, több intézmény által végzett vízrajzi tevékenység, az ismétlődő árvizek jelzése és előrejelzése, egyre jobban előtérbe helyezte egy központi szervezet felállításának a szükségességét. A Vízrajzi Osztály 1886. május 1-jén kezdte meg működését, egyik legfontosabb feladatának egy árvízi előrejelző szolgálat megszervezését tekintette. Ez magába foglalta a meteorológiai és hidrológiai észlelőhálózat optimális kialakítását, egy az előrejelzésekkel kapcsolatos tevékenységet végző szervezet, a Vízjelző Szolgálat létrehozását, illetve az információk közreadása formájának a meghatározását is. A Vízjelző Szolgálat 1892. március 1-jén kezdte meg működését, egyelőre csak a Tisza-völgy vízállásaira vonatkozóan, majd rövidesen Országos Vízjelző Szolgálattá alakult át. A vízállás észlelések rendszeressé válását követően nyilvánvalóvá vált, hogy a víz körforgásának sokkal nagyobb szeletével kell megismerkedni, a megfigyeléseket ki kell terjeszteni a légköri elemek, a csapadék, a párolgás mérésére, folyómedrek, ártéri területek feltérképezésére, a felszín alatti vizek nyomon követésére. A víz elleni küzdelemben a közvetlen hidrológiai jellemzők mellett meghatározó tényező a csapadék, amelynek mennyiségéről 1781 óta vannak adataink. Az első öntöző mintatelepek miatt, illetve a vízzel való ellátásuk érdekében fordult a figyelem a talajvízszint megfigyelése felé. Az első észlelések 1866-ban kezdődtek. A jeges árvizek elleni védekezésben nagy szerepet kapott a léghőmérséklet mellett a vízhőmérséklet mérése, amely 1865-től tekinthető rendszeresnek. Az árvizek elleni védekezés egyik alapfeltétele volt a folyók mederváltozásainak ismerete volt, a részletes vízrajzi felvételek már 1818-ban elkezdődtek. A folyók korai vízrajzi felvétele megteremtette a lehetőséget, hogy az akkor legfontosabb vízgazdálkodási ágazatok, az árvízvédelem, a hajózás kívánta folyószabályozás és a vízenergia kihasználása érdekében – a vízállások és a csapadék ismeretében – a folyók életébe a legmegfelelőbb beavatkozásokat tegyék meg. A vízállás észlelésekkel egyidőben, vagyis jóval a Vízrajz Osztály megalakulása előtt kezdődtek meg a vízhozam mérések. A magyar szakemberek világviszonylatban is az elsők között szerepeltek: a vízsebességet kötélre függesztett Woltman-szárnnyal mérték, Vásárhelyi (1845) elsőként határozta meg a mélység szerinti sebességeloszlás törvényszerűségeit, Horváth Ignác az 1876. évi dunai árvíz tetőző vízhozamának mérésénél először alkalmazott saját szerkesztésű villamos jelzőberendezéssel kiegészített vízsebességmérő szárnyat.
A földkéreg mélyebb rétegeiben elhelyezkedő vízadó rétegek megfigyelése jóval később, a XX. század 50-es, 60-as éveiben, a kistelepülések vízellátásának kiépítésével kezdődött el. A karsztvíz megfigyelő hálózat első állomását szintén az 1950-es évek elején telepítették. A karsztvízi hálózat létrehozásával egyidejűleg indult meg a források hozamának, hőmérsékletének és elektromos ellenállásának rendszeres mérése.
A vízrajzi adatok közzététele a Vízrajzi Évkönyvek keretén belül történik. Az első ilyen adatgyűjtemény kiadására 1886-ban került sor. A Vízrajzi Évkönyvek adatai már digitális formában is elérhetőek és megtekinthetőek.
Az első vízjárási térkép 1983.VI.17.
Forrás: Stelczer Károly A vízrajzi szolgálat száz éve (Budapest, 1986)